Miután Roger elment, nem sokkal rá elaludtam. Rémeset álmodtam. Égetően meleg volt. Apu ott volt velem, egy égő ház előtt. Azt mondta várjam meg, mindjárt jön. Én vártam. De ő nem jött, a lángok egyre magasabbra csaptak fel a fekete éjben, és én kezdtem ráébredni hogy nem jön vissza. Ekkor szaladni kezdtem a szomszédba hogy segítséget kérjek, de megbotlottam és elestem. Fel akartam ébredni ebből a rettenetes álomból, de nem sikerült. Sikítottam, borzasztó volt. Ekkor az álom és az éberség határán voltam, hallottam ahogy dörömbölnek az ajtón. De nem tudtam felkelni, bárhogy is szerettem volna. Ekkor bevillant apu arca, ahogy megfogta a vállam, a szemembe nézet, és a szeméből tükröződött a fájdalom. Ekkor ismét sikítottam. Hirtelen valami motyogást hallottam, aztán gyors léptek távolodását hallottam, de még mindig nem tudtam felkelni. Melegem volt, de nyakig be voltam takarózva. Arcomon sorba folytak le a könnyek, és csak a szörnyű álom lebegett a szemem előtt. Pár perc múlva ismét lépéseket hallottam, majd kattant a zár az ajtóban, és két, vagyis csak egy ember jött be a szobámba. Megragadta a vállam, és gyengéden megrázott, hogy keljek fel. Nem ment, nem tudtam felkelni. Ekkor magához ölelt, és én abbahagytam a sírást. Felkeltem. Könnyben úszó szemeimmel felnéztem, és láttam hogy Roger köntösben ott ül mellettem az ágyon. Megtöröltem a szemeimet, majd megpróbáltam szóhoz jutni.

- Bocsánat... - dadogtam, miközben a szemeimet törölgettem.

- Fiúk, köszönöm, de most menjetek ki. - mondta Roger a fiúknak... vagyis Mattnek és Mellonak.

- Rendben, jó éjt. - mondták egyszerre, majd kimentek a szobámból és becsukták az ajtót.

- Jól vagy?

- Hát, mondjuk.

- Kérsz valamit inni? - kérdezte Roger, és arrébb húzódott az ágyon.

- Egy kis vizet kérnék szépen. Amúgy Roger, miért nem tudtak bejönni a fiúk elsőre? Hallottam ahogy dörömböltek az ajtón. - kérdeztem érdeklődve. Ez tényleg fura volt.

- Tudod az első két hétben minden éjjel bezárjuk az ajtót, nehogy a gyerekek elcsavarogjanak, vagy megszökjenek, mert ilyenre is volt már példa.

- Értem. - majd kotorásztam egy kicsit az éjjeliszekrényemen, és végül megtaláltam azt a pár cukrot amit Jimtől kaptam. Kibontottam egyet, és megettem. Pedig nem igazán szeretem ezt a fajta cukrot, de most megteszi. Majd megérkezett a vizem, megittam aztán visszafeküdtem az ágyba, betakaróztam és Rogerre néztem.

- Kérsz még valamit? - nézett rám aggódóan.

- Légy szíves hagyd nyitva az ajtót, hogy a fiúk be tudjanak jönni ha gond van.

- Hát...tudod ezt nem...

- Kérlek.

- Rendben. Nyitva hagyom, a kulcsot viszont elviszem.

- Oké. Köszönöm szépen. - felültem és átöleltem Rogert.

- Na, jó éjt. Szép álmokat. - felállt, kiment és becsukta az ajtót. Füleltem hogy bezárja-e, de nem tette. Tényleg nem hazudik. Ennek örülök. Ezen meggyőződésem után nyakig betakaróztam, összegömbölyödtem, és aludtam. Legközelebb csak reggel keltem fel, olyan volt mintha a tegnap éjjel csak egy álom lett volna. De megláttam ahogy Mello az íróasztalnál alszik a széken, Matt pedig fejét az ágyra támasztva fekszik a földön. Gondolom kő papír ollóval döntötték el ki alszik a földön... ezek szerint este még volt velem gond. Próbáltam kimászni az ágyból, úgy hogy ne keljenek fel, de ez nem sikerült, mert ahogy meghúztam a takarót, Matt feje lecsúszott az ágyról és nagyot koppant a földön. Erre Mello felugrott a székről, biztos a legszebb álmából keltettem fel, és Matt sem örülhetett nekem nagyon. Majd mindketten felálltak, Mello a nyakát masszírozta, Matt pedig a fejét.

- Jó reggelt! - mondtam kissé szégyellve magam, főleg hogy miattam kellett így aludniuk.

- Neked is!

- Éhes vagy? - kérdezte Matt, miután befejezte az ásítozást. Én csak bólintottam egyet, majd felálltam az ágyról - Akkor gyere, lemegyünk reggelizni.

- Előbb felöltöznék.

- Hajrá. - mondta Mello gúnyosan.

- Ha-ha-ha, egyedül gondoltam. - válaszoltam szintén gúnnyal. Erre mindketten elindultak ki a szobából, majd becsukták az ajtót. Ismét kénytelen voltam kinézni a kulcslyukon, nehogy kukkoljanak. Szerencséjükre nem volt ott senki. Ezután felvettem egy pólót egy farmerral, a hajamat becopfoztam és elindultam ki a szobából. A fiúk a falnak támaszkodva vártak engem - Kész vagyok, mehetünk.

- Remek. - majd elindultunk a földszintre az ebédlőbe. Választottak egy asztalt, a sarokban természetesen, és ott fogyasztottuk el a reggelit.

- Öhm, hány évesek vagytok?

- 13. - Mondta Mello.

- 13 leszek.

- Jé, Matt fiatalabb vagy mint Mello?

- Hé, ne szekálj! Te nálam is fiatalabb vagy! Ugye? - kérdezte reménnyel a hangjában.

- Igen, 11 éves vagyok. - mondtam kissé szégyenlősen. Ez így elég... hogy is mondjam, gáz. De nem igazán zavar, mivel ezek ketten nem látszanak valami komolynak. - Mit esztek? - próbáltam terelni a témát.

- Hát, nem is tudom. - mondta Matt. De láthatóan Mello-nak nem voltak ilyen problémái, mivel ott tátongott előtte 3-4 darab tábla csoki. Márkája nem volt, egyszerű szürke csomagolásban volt, de amilyen lelkesedéssel ette, biztos finom volt. Mikor meglátta hogy a csokiját nézem, felém nyújtotta.

- Kérsz? - erre Matt látszólag nagyon meglepődött.

- Mi a baj Matt? - kérdeztem, mire az arckifejezése visszaváltozott normálisba.

- Ja, semmi különös. - majd belebújt a reggeliébe.

- Akkor kérsz, vagy nem? - kezdte türelmetlenül a szőke.

- Hát, megkóstolhatom. - törtem egy pár kocka csokit, és megettem. tényleg finom volt. A fiúk kíváncsian várták a reakciómat, de Mattnek még mindig furcsa értetlenség uralkodott az arcán. - Finom. - Mondtam vigyorogva. - Most viszont hozok magamnak valami rendes kaját, mindjárt jövök. - Majd felálltam odasétáltam a konyhás nénihez, és elvettem egy tál müzlit. Epres müzli volt, a kedvencem. Majd eme megállapításom után visszaültem a srácok mellé, de ekkor valami fura történt. Egy fehér ruhás, fehér hajú fiú lépett be az ebédlőbe, és pont a velünk szembeni asztalhoz ült le, teljesen egyedül. Mello szúrós pillantást vetett rá, majd higgadtan hátradőlt és tovább ette a csokiját. Úgy gondoltam jobb ha nem tőle kérdezem meg mi a baja. - Matt, Melloval meg mi van? - Kezdtem halkan a mondandóm, ami Mellot látszólag hidegen hagyta.

- Ó, te jó ég. Hát tudod a srác, aki fehérben van, ő Near. Ő az első a ranglistán, Mello meg a második. És ezét utálják egymást, vagy valami ilyesmi, a lényeg hogy nem igazán kedvelik a másik társaságát.

- Milyen ranglistán? - kérdeztem meglepődötten. Ez elég furcsán hangzik.

- Ja, hát igen. Szóval, ez az árvaház azért fogad be csak intelligens vagy tehetséges gyerekeket, hogy kineveljék L utódját. És Near a legesélyesebb erre. - ennél a mondatnál Mello zsebre rakta a maradék egy csokiját, és kisétált az ebédlőből. - Hát igen. Erről lenne szó. Mello nem szeret veszíteni, de bárhogy teper, Neart nem tudja leelőzni.

- Értem. És te hányadik vagy a sorban? - kérdeztem kissé gúnyosan, persze nem Mattel, hanem az egész versengéssel szemben.

- Harmadik. - válaszolta, és önelégült vigyor terült el a képén. Tudta hogy nem erre a válaszra számítottam, és igaza is volt.

- Gratulálok. De akkor te miért nem haragszol Mellora?

- Mert nem érdekel ez az egész. Én nem akarok a nagy L utódja lenni.

- De miért?

- Csak szimplán nem érdekel. - vont vállat a fiú - Eszel még?

- Nem. Mehetünk ha szeretnél.

- Rendben. Menjünk. - majd visszavittük a tálcánkat, Melloét is, és kimentünk az ebédlőből, és a harmadik emelet felé vettük az irányt. Mikor felértünk, hirtelen csattanást hallottunk, én nagyon megijedtem, Matt pedig higgadtan sétált a folyosón a szobája felé. - Mi volt ez? - kérdeztem.

- Ha tippelnem kell Mello tört össze valamit.

- Ohh, értem. Szokása?

- Néha szokott tördelni, ha ideges. Legtöbbször Near miatt.

- Értem. Fura dolgok ezek. Na de megyek a szobámba, ha kellek itt leszek. - dobtam egy félmosolyt a fiú felé, majd bementem a szobámba és becsuktam az ajtót. Nem tudtam mit kezdjek magammal egyedül. Unatkoztam, így hát kutattam kicsit újdonsült lakosztályomban, mivel eddig nem nagyon volt alkalmam körbenézni. Egészen szép szoba volt, sárga falak, nagy ablakok, szép függöny. Megnyugtató biztonságot sugárzott. Aztán leültem az íróasztal melletti székre, és turkáltam kicsit a fiókokban. Volt benne papír, toll ceruza, minden ami csak kellhet. Furcsa, hogy minden megvolt ami kellett. Gondolatmenetemet egy újabb puffanás szakította félbe. Kiszaladtam a szobából, majd szépen lassan végigsétáltam a folyosón, hallgatóztam melyik szoba lehet a puffanás forrása. Mikor elhaladtam az egyik ajtó mellett, Mello dühöngése felkeltette a figyelmemet.

- A fenébe is! - majd óvatosan benyitottam a szobába.

- Hahó! - kezdtem félénken a mondandómat. Mikor megszólaltam Mello, és a székben ülő Matt is rám szegezték tekintetüket.

- Mi az? - kérdezte Mello.

- Öhh, hát hallottam egy puffanást, gondoltam megnézem mi a probléma. - becsuktam magam mögött az ajtót.

- Értem. Öö... ülj le - mutatott az ágyra, mivel Matt elfoglalta a széket. Leültem, majd így ültünk csendben körülbelül 3 percig, majd megtörtem a csendet.

- Öö... Ennyire haragszol Nearre? - látszólag az elevenjébe tapintottam, mert gyilkos pillantást vetett felém. - Bocsi! nem akartam...

- Jajj, semmi baj... csak, tudod ez mindig is idegesített. Hogy neki semmit nem kell tennie, hogy első legyen, én meg éveken át güriztem, és semmi! Á! Nem érdekel!

- De miért akarsz annyira L utódja lenni? ~Mondjuk azt sem tudom ki az...~ Mattet sem érdekli, és be kell valljam én sem sok értelmét látom...

- Lehet hogy igazatok van... nem is tudom eddig miért akartam annyira legyőzni Neart. - majd mikor befejezte a mondatot, levetette magát az ágyra, pont mellém. - Nincs kedvetek csinálni valamit? Unatkozok.

- Én is. Csinálhatnánk valamit - helyeseltem, majd mindketten Matt felé fordultunk.

- Felőlem. - vonta meg a vállát, majd felállt a helyéről. - De mit akartok csinálni? ~Tényleg...mit lehet itt csinálni egyáltalán?~

- Menjünk ki az udvarra! - mondta Mello - Ott legalább nyugi van.

- Jó, menjünk. így hárman, mint a barátok - mondtam, majd széles vigyor terült el az arcomon.