Másnap reggel ismét a szokásos kopogásra ébredtem, sokkal kellemesebb volt, mint egy ébresztőóra hangja. Kikászálódtam az ágyból, gyorsan felkaptam magamra valami ruhát és kimentem a fiúkhoz.

- Majdnem leszidtalak, mert sokáig vacakoltál, de látom felborítottad a reggeli sorrendet, és előbb felöltöztél, mielőtt beengedtél volna minket. Praktikus – mondta mosolyogva Mello.

- Szombat van, mit szeretnétek csinálni? – kérdeztem, és felváltva néztem rájuk.

- A változatosság kedvéért először is menjünk reggelizni – mosolygott Matt, és elindultunk. Minden a megszokott módon történt, az ebédlőben nyüzsögtek a gyerekek, mindenki a maga kis reggelijével foglalkozott, ahogy mi is.

- Szóval mihez lenne kedvetek? – kérdeztem újra.

- Hát, játszhatnánk az egyik videojátékon, ha van még hely – felelte Matt félig teli szájjal és mosolyogva.

- Benne vagyok, egész jól hangzik. Mello, mi a véleményed?

- Nem hangzik rosszul, menjünk. – Visszavittük a tálcáinkat, és elindultunk a videojátékok szobája felé. Szerencsénkre még pont volt egy szabad, amin ketten lehetett játszani.

- Csináljunk inkább mást? – kérdezte Matt a fejét vakargatva. – Úgy nem buli, hogy nem tudunk mind játszani.

- Szerintem cserélgessünk – javasoltam. Aki épp nem játszik, az mindig kihívja a győztest. Na? – vetettem fel az ötletet, ami látszólag elnyerte a tetszésüket.

- Kezditek? – kérdezte Matt, mi pedig leültünk a gép elé, és elkezdtük a játékot. Gondolom, nem kell mondanom, hogy kikaptam az első körben, tehát ezután a fiúk játszottak. Az esetek kilencven százalékában hasonló volt a helyzet, nem voltam túl ügyes. Úgyhogy fogtam magamnak egy könyvet, és olvastam, amíg ők játszottak.

- Hé, ez nem fair! – hallatszott néha Matt felkiáltása, és Mello hangos nevetése, aztán az enyém. Ezeknél a jeleneteknél mindig nevetnem kellett. Szerettem, ha ilyen felszabadultak voltunk, nem volt semmi problémánk. Mi voltunk egymásnak a család. Miután a fiúk megunták a játékot, felvetették, hogy menjünk ki az udvarra egy kicsit focizni. Nem voltam nagy sportember, de gondoltam egy kis rugdosás nem árthat, a régi sulimban úgyis szoktam néha focizni a többi fiúval, szóval miért is ne alapon kimentünk az udvarra. A fiúk újonnan szerzett labdájukat – amit fogalmam sincs, honnan szereztek - lerakták a földre, és elosztottuk a csapatokat. Én Mattel voltam, mert Mello úgy döntött, egyedül elbír kettőnkkel is. Két kis bokor lett a kinevezett kapunk, és én voltam a kapus. Mello kapuja egy fa és egy általunk odahurcolt kő volt. Miután készen állt a pálya, elkezdődött a játék. Ügyesen játszottak, Matt néha meg-megbotlott a fűben, de egyszer sem esett el, mindig ügyesen korrigált. Én három lövést védtem ki, nagyon büszke voltam magamra, és Matt is megdicsért. Azt mondta, igazi sztárkapus válhat belőlem. Én kinevettem, és játszottunk tovább.

Amikor az állás 4-3 volt a mi javunkra, Mello megindított egy támadást annak érdekében, hogy kiegyenlítsen. Kicselezte Mattet és elindult felém. Nagyon próbáltam összpontosítani, nem akartam, hogy rajtam múljon a győzelem. Egyre közeledett felém a labdával, és mikor elég közel ért hozzám, elrúgta… És tökéletesen fejbetalált vele. Éreztem, hogy szédülök, aztán el akartam esni, de elkaptak. Leültettek a földre, én pedig csak nevettem, próbáltam leplezni, mennyire fáj tőle a fejem. Leültek velem szemben, és láttam az aggódó tekintetüket.

- Uram Isten, Nina! Ne haragudj, jól vagy? – kérdezte Mello aggódóan.

- Persze, semmi probléma – feleltem kuncogva, miközben a fejemet fogtam. Valójában nagyon fájt. Talán egy két könnycsepp is szökött a szemembe a hirtelen ért meglepetés miatt.

- Bocsi Nina, de egy kicsit vicces volt – mondta Matt, és próbálta visszatartani a nevetést.

- Szerintem nagyon nem vicces – förmedt rá Mello, és újra rám nézett. – Tényleg nem direkt volt, ne haragudj! Nagyon fáj? Hol?

- Egy kicsit – lódítottam. Elvettem a kezem a fejemről és megmutattam az ujjammal, hogy hol fáj a fejem. Bár valójában mindenhol fájt.

- Gyere, beviszünk a szobádba – válaszolta, és felkapott a karjaiba. Zavarban voltam, de igazából jó volt, lehet, hogy nem jutottam volna el a két lábamon a szobámig.

- Ha nehéz vagyok, tegyél le bátran – mondtam szégyellősen.

- Te, nehéz? Ne nevettess – mosolygott. Odaértünk a szobámba, ledőltem az ágyamra, és leraktam a fejem a hideg párnámra. Jól esett.

- Hogy vagy, Nina? – kérdezte Matt.

- Kutya bajom, csak kicsit fájni fog a fejem, de túl fogom élni. Rendes, hogy törődtök velem.

- Még szép, barátok vagyunk – felelték. – Hozhatunk valamit?

- Nem, fiúk, köszönöm. Azt meg tudnátok mondani nekem, mennyi az idő?

- Délután öt óra lesz hamarosan. Miért kérdezed?

- Csak érdekelt. Úgy hallottam, hogy a héten különösen sok hullócsillagot látni, és hogy ilyenkor nagyon ritka az ilyesmi. Nincs kedvetek majd megnézni őket? – kérdeztem kissé elpilledve, a fejem ugyanis még mindig nagyon fájt.

- Hé, ez jól hangzik! Az udvaron van is egy jó hely, ahová nem világítanak be az utca lámpái, ott biztos nagyon szépen látszanak majd – lelkendezett Matt.

- Még sosem láttam hullócsillagot – vallottam be szégyenlősen.

- Tényleg? – csodálkozott Mello. – Akkor ez lesz a tökéletes alkalom. Most pihenj, legyen jobban a fejed, és tényleg sajnálom. Nem volt szándékos.

- Tudom, és köszönöm. Majd szóltok később, ha indulni szeretnétek?

- Természetesen – felelték, aztán kimentek az ajtón, egyedül hagyva engem. Elkényelmesedtem az ágyon, a párnára nyomva a fejemet, és néztem egy kicsit a falamat, mire úgy döntöttem, lerajzolom a rólunk készült fényképet, és odaadom a fiúknak, hogy nekik is legyen emlékük rólam, ne csak fordítva. Előkaptam a papírt és a ceruzát, radírt és hegyezőt, és már neki is láttam. Időközben kezdett sötétedni, úgyhogy felkapcsoltam a lámpámat. Mire a fiúk kopogtattak az ajtómon, a rajz is elkészült. Gyorsan elpakoltam a ceruzákat, felkaptam egy pulóvert és a rajzot a hátam mögé dugtam. Kinyitottam az ajtót, ők pedig ott álltak előtte, indulásra készen. Mindketten mosolyogtak, és nekem is letörölhetetlen széles vigyor terült el az arcomon, a meglepetésem miatt. Kíváncsi voltam, örülnek-e majd neki.

- Na, kész vagy? – kérdezte Mello sürgetve.

- Igen, kész vagyok. De előbb szeretnék nektek adni valamit – mosolyogtam, és magam elé tartottam a rajzot. – Remélem tetszik nektek, most fejeztem be.

- Váó, Nina! Ez eszméletlenül jól néz ki, ügyes vagy! – lelkendezett Matt, és Mellora nézett bólogatva.

- Nagyon ügyes vagy, Nina! Köszönjük szépen – dicsért meg Mello is, és megköszönték a rajzot. Berakták a szobájukba, azután elindultunk az udvaron arra a helyre, ahová nem világítanak be az utcák lámpái.

Nagyon sötét volt, néha meg-megbotlottam egy-egy ágban, de végül odaértünk. Leültünk egymás mellé és az eget kémleltük. A csillagok gyönyörűen pöttyözték a sötét égboltot. Nagyjából 10 percet vártunk, mire felbukkant az első hullócsillag – életem első hullócsillaga.

- Láttátok? – kérdeztem lelkesen. – De gyönyörű!

- Gyorsan kívánj valamit, Nina – mondta Mello, mire én gondolkodtam, hogy mit is kívánhatnék, és nem jutott eszembe semmi.

- Nem tudok – feleltem.

- Miért nem? – Látszólag nagyon meglepődött a válaszomon. Elvégre valami csak van, amit kívánhattam volna. De én nem éreztem úgy.

- Nem tudok semmit kívánni, mert úgy érzem, itt mindenem megvan – mosolyogtam a fiúkra. Egymásra néztünk mind a hárman és mosolyogva néztük tovább a csillagos eget.