A következő nap is úgy kezdődött, mint az összes többi. Ráértünk egy órával később felkelni, mert csak később kezdődött az első óránk. Reggeli után rögtön órára mentünk, ilyenkor mindig közös óránk volt. Miután vége lett, még volt egy csomó időnk, amíg a következőre vártunk. Pontosabban csak nekem és Mellonak, mert Mattnek ilyenkor volt egy plusz számítástechnika órája.

- Mit szeretnél csinálni, Nina? Egyedül lennél, vagy inkább…

- Veled – szakítottam félbe a mondatát, és mosolyogtam egy hatalmast.

- Ezt jó hallani – felelte szintén mosolyogva. A hátsó kert felé indultunk, a szokásos helyünkre, ahol hármasban tengettük mindennapjainkat. Amint kiértünk, szépen lassan kezdtünk el ballagni a magas tavaszi fák között. A levegőben érezni lehetett a nyár közelségét. Mello egy szót sem szólt, csak csendben lépkedett mellettem.

- Mello, mi a baj? Olyan furcsa vagy. Történt valami? – kezdtem el faggatni. Aggódtam érte, hirtelen annyira csendben volt. Féltem, hogy megbántottam valamivel.

- Nincs semmi baj, épp ellenkezőleg. Én...én... Nagyon örülök, hogy viseled az ajándékomat – dadogta. Nem értettem, mi okom lenne arra, hogy ez ne így legyen.

- Persze, hogy viselem! Imádom és nagyon tetszik, tudod jól – feleltem értetlenül.

- Tényleg? Örülök neki. – A hangján hallatszott a megkönnyebbülés. - Azt hittem, hogy miután meglátod L nyakláncát, ezt le fogod venni.

- Ne beszélj butaságokat. – Megráztam a fejem. – Az a nyaklánc számomra üres ajándék, ezért nem viselem. És ha azt hordanám, ezt le kéne vennem, mert nem illenek egymáshoz. De inkább ezt hordom, mert... - Ekkor Mello felém fordította a fejét, és várta a folytatást, de én elhallgattam.

- Mert? – kérdezte kis izgatottsággal a hangjában.

- Mert… csak. - Ez egy hülye magyarázat volt, de nem jutott eszembe jobb. Ilyen helyzetbe hozni magamat... Ezután a beszélgetés után ugyanúgy csendben sétáltunk tovább, és Mello arcán értetlen arckifejezés ült. Olyan hülyén éreztem magam, szegény, vajon most min gondolkodhat? - Min gondolkodsz? – kérdeztem, és kicsit lassítottam az amúgy is lassú lépteimen.

- Azon, hogy mit akartál mondani. Kérlek, mondd el!

- Hát, én... tudod... azért, mert te... sokat jelentesz nekem… - dadogtam. Olyan kínos volt. Ahogy kimondtam ezeket az esetlen szavakat, Mello maga felé fordított, és átölelt. Így álltunk pár másodpercig, de nekem több percnek tűnt. Majd hirtelen elengedett.

- Ööö, bocsánat. Én csak...

- Semmi gond. – feleltem talpig elpirulva. Megijedtem, mégis valami furcsán jó érzés borzongott végig rajtam. Ezután ismét csendben és lassan sétáltunk. Ahogy haladtunk előre, Mello mindig közelebb araszolt egy kicsivel. Ezután pár perc múlva megérkezett Matt is.

- Helló skacok! - kiáltotta már messziről. Mikor meghallottuk, gyorsan távolodtunk egymástól egy fél lépést. Biztos viccesen néztünk ki. - Mi újság? Hiányoztam? - Mattnek látszólag nagyon jó kedve volt, és ezt nem is leplezte. Biztos feldobta a számítástechnika. - Mit csináltatok, amíg nem voltam itt? - Itt viszont mindkettőnknél megakadt a lemez. Szegény Mello...

- Hát, izéé... semmit? - dadogtam össze vissza, de szerintem ezzel csak rontottam a helyzetünkön. Végül is, miért kéne magyarázkodnom, semmi rosszat nem csináltunk. - Sétáltunk. De egy ilyen hangoskodó nélkül, mint te, nem volt az igazi - Majd mosolyogtam egyet Mattre, és tudtam, hogy ezután nem fogja érdekelni, hogy valójában mit is csináltunk.

A fiúkkal kint maradtunk az udvaron, és beszélgettünk, viccelődtünk, vagyis csináltuk, amit szoktunk. Furcsálltam is, hogy Roger soha nem szólt, hogy kint vagyunk, amikor nem szabadna. Sokkal többet engedett meg nekünk, mint másoknak. Talán minket jobban kedvel. De ez hülyeség. Itt rengeteg gyerek van, és nekik biztos nem szabad kivételezniük. Miközben így merengtem, valami felkeltette a figyelmemet. Lépéseket hallottam, lassú, nyugodt, és könnyed lépéseket. Körülnéztem, és mikor felemeltem a fejem, felbukkant az épület mögül, a fehér hajú fiú, Near.

- Na ne... - mondta Matt kissé ledöbbenten, majd Mello felé fordult, aki higgadtan feküdt a fűben.

- Jaj, ne kezdd megint, kérlek! - kérleltem, de ő csak feküdt a földön, és nem szólt egy szót sem. Miért ilyen utálatos? Úgy gondoltam, hogy azért mert ő ilyen, én nem leszek az. Így hát odamentem Nearhez.

- Szia - köszöntem neki illedelmesen, és vártam a válaszát, de egy kis ideig csak nézett rám, mire megszólalt.

- Szia. – A hangja kimért volt, érzelemmentes és kissé hátborzongató. Játékokat szorongatott a kezében, a másikkal pedig a haját piszkálta.

- Öhh... hát te, hogy-hogy erre jársz, még nem láttalak itt... – Próbáltam bármilyen beszélgetést kezdeményezni. Inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.

- Csak kijöttem sétálni.

- Értem, hát... odajöhetnél hozzánk. - Mello egy nagy nyögést hallatott, majd elfordult tőlünk.

- Azt hiszem, nem látnának szívesen, szóval továbbállok. Szia.

- Hát, kár. Szia. - Odasétáltam a fiúkhoz, majd a lábammal meglöktem Mello hátát. - Hogy lehetsz vele ilyen? - förmedtem rá, de ő nem figyelt rám - Hát jó... Azt hiszem, hogy most itt hagylak Mattel, hátha ő jobb belátásra tud bírni. - És elindultam fel a szobámba. A nap már lenyugvóban volt, gyönyörű vörösbe öltöztette a Wammy's House-t. Eszembe jutott, hogy mikor idehoztak, még a nevemet se fogadtam el, most pedig nem tudnám itt hagyni ezt a helyet. Persze tudom, hogy nem maradhatok itt életem végéig, mert tizennyolc éves koromban biztos el kell mennem. De addig is, élvezni akarom az itt töltött időt. Ezekkel a gondolatokkal sétáltam fel a lépcsőn, majd be a szobámba. Mikor felértem, kinéztem az ablakomon, pont az utcára nézett. Kint a macskaköves utcákon csak pár ember járkált, és a szellő simogatta a fák ágait. Úgy döntöttem, hogy lerajzolom. Beletúrtam a fiókomba, előkerestem a ceruzáimat, a mappámat és kiültem az ablakba. Alig, hogy elkezdtem, valaki kopogott.

- Gyere! - kiáltottam, miközben a rajzomra koncentráltam, és még csak a kopogás irányába sem fordultam. Az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt, és a látogatóm belépett rajta.

- Szervusz, Nina! Fontos dolgot szeretnék mondani, kérlek gyere velem az irodámba. - Fogalmam sem volt mit akarhatott, de vele mentem. Akkor még nem is gondoltam, hogy másnap minden megváltozik.