Fogalmam sem volt arról, hogy mi olyan fontos Rogernek, hogy ilyenkor este még behívat az irodájába.  Általában beengedett maga előtt (na, nem mintha olyan sokat jártam volna az irodájába), de ezúttal előre ment, és csak utána tessékelt be maga után. Mikor beléptem, az íróasztallal szemben volt két szék, és egy férfi és egy nő ültek benne. Felém fordultak, a nő széleset mosolygott, és bársonyos hangján megszólalt.

- Szervusz, kicsikém, emlékszel ránk? – Az igazat megvallva, fogalmam sem volt arról, hogy kik voltak ők, de úgy tűnt, ők ismertek engem.

- Attól félek, hogy nem - mondtam udvariasan, mire sóhajtott egyet, és tovább mondta.

- Semmi baj, hiszen régen találkoztunk már. - Egyetlen alkalomra sem emlékeztem, de ha ő mondja, biztos úgy van.

- Kérlek, Nina ülj le - mutatott Roger egy székre, én pedig fogtam magam, és letelepedtem, de a nő, akit állítólag ismerek, közbeszólt.

- Hogy nevezte? Miért szólította Ninának? - kérdezte meglepődötten.

- Ömm... - köszörülte meg Roger a torkát - becenév. Szóval, Ashley, ők itt a keresztszüleid, eljöttek érted miután hallották, hogy a szüleiddel mi történt. Azt mondták, hogy gondodat viselnék.

- Jaj, még be sem mutatkoztunk. Vagyis ismersz minket, csak nem emlékszel ránk. Az én nevem Lena Villeret, ő pedig a férjem, Brian Villeret. Én anyukád nővére vagyok.

- Örülök, hogy találkoztunk - nem tudtam mit mondani... akkor elvisznek innen?

- Szóval, Ashley, kérlek, pakolj össze a szobádban, és ha lehet, egy órán belül legyél itt, rendben? – kért Roger szívszorító hangon. Szemöldökei kissé szomorú ívben álltak, úgy nézett rám. Én is szomorú voltam.

- Persze. - Elindultam fel a szobámba. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, könnyek törtek elő a szememből. Tudom, más gyerek örülne neki ha "örökbe fogadnák", de nekem itt megvolt mindenem, és kívánni sem kívánhattam volna jobbat. Persze, előttük nem fogom mutatni a szomorúságot. Biztos nagyon megbántanám őket, és ők mégiscsak a rokonaim... Szépen összepakoltam a cuccaimat, mindent ki a szekrényből, bele egy bőröndbe, és a képet, amit a szülinapomra kaptam Matt-től, a halom tetejére raktam, majd becsuktam a táskát, és elindultam lefelé a lépcsőn, Roger irodájába.

- Kész vagyok - mondtam, majd odasétáltam Rogerhez, a kezébe nyomtam egy papírt, és halkan odamotyogtam neki, hogy adja oda a fiúknak, ha keresnek. Ő bólintott, átölelt, én pedig visszasétáltam a leendő "szüleimhez". Ők is megöleltek, és beszélgettek még egy pár szót Rogerrel, aztán kisétáltunk az irodából, át az udvaron, és ki a Wammy's House-ból. Nem akartam elmenni. Közben ők fogtak egy taxit, amivel a reptér felé vettük az irányt. Amikor a reptérre értünk, Lena elkezdte szemlélni az érkező és induló gépek listáját, majd amint felbukkant a táblán egy gép, megszólalt.

- Ez lesz a mi gépünk, drága – mutatta. A gép Los Angelesbe indult. Amerikába megyünk? Azt hittem, ők is Angliában laknak! Olyan messze leszünk innen? Mondjuk, ha itt laktunk volna, valószínűleg akkor sem jöhettem volna el az árvaházba. Beszálltunk a gépbe, a helyünkre vezettek minket, majd pár perc múlva felszállt a gép. Még soha nem utaztam így, de nem féltem. Gyorsan el is aludtam, és csak akkor keltem fel, mikor már csak fél óra volt vissza az útból. Az ablakon bámultam ki, lélegzetelállító volt a táj, mégsem arra figyeltem. Vajon Roger odaadta már a levelet a fiúknak? Vajon hiányozni fogok nekik? Erre a gondolatra megmarkoltam a nyakamban lógó ajándékot, és könnyek szöktek a szemembe, de nem sírtam. Nem akartam, hogy aggódjanak értem, és nem akartam fájdalmat okozni nekik, szóval magamban tartottam a sírást. Megtörölgettem a szemem, mintha álmos lennék, majd feléjük fordultam.

- Öö... hogy szólítsalak titeket? - kérdeztem, mire mindketten felém fordultak.

- Szólíts csak anyának és apának, az mégis rövidebb, mint a keresztanyu - mondta Lena, majd egy kedveset mosolygott, és átölelt.

Végül is, jó érzés volt, hogy újra volt családom. De nekem ott is volt egy családom, akiket talán soha többé nem láthatok. Ekkor az egyik utaskísérő bemondta, hogy hamarosan megérkezünk. Miután leszálltunk a gépről, és kimentünk a városba, én csak nézelődtem. Sokkal másabb volt, mint Anglia... Mindenfelé hatalmas felhőkarcolók, és nagy épületek... Ismét taxival mentünk, egészen a házunkig. Szép ház volt, nagy udvarral és szép zöld fákkal.

- Ezentúl itt fogsz lakni. Reméljük tetszeni fog. De menjünk beljebb... – mondta, és ezzel elindult a kapu felé, én pedig követtem. Bementünk a házba, és... "apa" pedig lerakta a csomagjaimat, majd körbevezettek a házban. Tetszett. Próbáltam mindenhez pozitívan hozzáállni, hiszen ezen változtatni már nem lehet. A szobám narancssárga volt... ez volt a kedvenc színem, most mégis jobban örültem volna egy másik színnek. De nem szóltam egy szót sem, egyébként nagyon szép szoba volt. Kényelmes ágy, íróasztal, minden, ami csak kell. Rögtön egy kérdés fogalmazódott meg bennem, méghozzá az iskolával kapcsolatban.

- Ezentúl suliba kell járnom, igaz?

- Természetesen, igen. De ha szeretnél, magántanuló is lehetsz. Habár ennek mi nem igazán örülnénk – felelt Brian az igazán egyszerű, számomra mégis bonyolult kérdésre.

- Nem is akarok az lenni. Semmi értelme nem lenne. Mikor kezdem?

- Amint elintéztük – felelték, és úgy tűnt, hogy örülnek az érdeklődésemnek. Be kell valljam, úgy véltem, hogy a Wammy’s House órái után ezeknek az iskolai óráknak igazán nem fogom értelmét látni, de ehhez is pozitívan álltam hozzá.

- Rendben – nyugtáztam az ügyet magamban. Már most nagyon hiányzik az árvaház. Furcsán hangzik, nemde?

- Mit kérsz vacsorára?

- Hmm... van itthon müzli? - Az "itthon" szó elég nehezen jött a számra, de ezentúl ez lesz az itthon, szóval meg kell szoknom.

- Azt hiszem van, de ha nincs, elmegyek a boltba - mondta apa, majd megvakarta a fejét. – Nagyon gondoskodó emberek voltak, de saját gyermekük még nem volt.

- Csak azért nem kell elmenni boltba, tudok mást is enni - mosolyogtam rájuk. Ennek látszólag örültek. Mondjuk ők nem is sejthették, hogy nekem rossz lesz otthagyni az árvaházat, hiszen minden normális árva gyerek örülne annak, ha örökbe fogadnák. Lementünk vacsorázni, utána beszélgettünk, egy csomó mindent megtudtam róluk, például, hogy Lena orvos, Brian pedig rendőr. A legtisztességesebb munkákat találták meg maguknak, orvos és rendőr... Azon se csodálkoznék, ha egy ügy közben ismerték volna meg egymást, mint a filmekben. Aztán kilenc óra körül lefeküdtünk aludni, de én még tizenegy órakor is ébren voltam. Amikor elaludtam, anyuval álmodtam. Vagyis, az igazi anyukámmal. Annyira hiányzik. És a fiúk is hiányoznak, már most. De az idő biztos enyhíti majd, hacsak nem súlyosbítja.