Most április vége van. Amióta leérettségiztem, Lena és Brian eltántoríthatatlanul győzködnek az egyetemmel kapcsolatban. Szerintük az igazi diákélet ott kezdődik, és azt mondják, hogy rengeteg szép emléket zsebelhetek be ott. Ha bejön a tervem, igazuk lesz. Ugyanis van egy – véleményem szerint – egész jó tervem. Úgy döntöttem, hogy angliai egyetemekre adom be a jelentkezést, és valószínűleg úgyis felvesznek. Aztán ha sikerül, felkeresem az árvaházat, és megpróbálom kideríteni, hol vannak a fiúk. És ha szerencsém van, ez be fog válni. Erről a tervemről még senki sem tud, nem akarom, hogy feleslegesen idegeskedjenek, vagy aggódjanak. Elég lesz akkor elmondani, ha már van biztos út. 

Egy egészen meleg tavaszi napon tartok hazafelé. Májusban betöltöm a tizennyolcat. A házunk elé érve kinyitottam a kaput, elővettem a kulcsom, és bementem a házba.

-      Megjöttem! – szóltam, mikor beértem az ajtón. Anya a konyhában volt Amandával, apa pedig dolgozott. Akkoriban nagyon sokat dolgozott… Keveset volt otthon, de mikor ez előfordult, akkor is nagyon fáradt volt, szóval nem sokat beszélgettünk akkoriban. – Apa ma is bent éjszakázik? – kérdeztem, miközben bementem a konyhába.

-      Úgy tudom, ma hazajön vacsorára. Legalább is, azt mondta a telefonban. Úgy tűnik, ők nem tudnak sok mindent tenni az ügyben, amin dolgozik, a Japán rendőrség végzi el a munka nagyját. Lehet, hogy ez helytelen, de én örülök neki, hogy apádnak végre nem kell több napig dolgoznia… egyfolytában.

-      Értem… Furcsa dolgok ezek nem gondolod? – kérdeztem eltűnődve. Talán olvashattam már erről az ügyről.

-      De, azok – sóhajtott. Beszéljünk valami másról. Legalább mi ne erről beszélgessünk. Merre voltál?

-      Elkísértem a barátnőmet vásárolni. Oda van ezért a punk-rock dologért. Nem mondom, tényleg jól néz ki. De nekem teljesen jó az én stílusom is – kuncogtam.

-      Ahogy gondolod kicsim. Mi legyen vacsorára?  - kérdezte, miközben megtörölte Amanda arcát.

-      Amit csinálsz, anya, nekem bármi jó. Én most felmegyek a szobámba, ha kell valami, csak szólj, rendben?

-      Rendben kicsim, menj csak. – Felsétáltam a lépcsőn, egészen a szobámba. Leültem az íróasztalhoz, és bekapcsoltam a laptopomat, először az e-mailjeimet néztem meg. Jött kettő az egyetemekről, de az egyiket nem is pályáztam meg… Megnyitottam az elsőt, amiről tudtam, hogy a felvételi miatt jött, aztán a másikat. Ösztöndíjat ajánlottak, ha oda megyek tanulni. Mondjuk csodálom, hogy a másikról nem küldtek, pedig kitűnő lettem. Szóval ösztöndíj. Lenának is biztos tetszene. Majd ezzel magyarázom meg, miért választottam ilyen messziről sulit. Kezd bűntudatom lenni. Ez önzőség! Hogy tehetem ezt velük? De, végül is nem örökre megyek el – gondoltam.

 Megnéztem az órát, fél ötöt mutatott. Remélhetőleg apa nemsokára hazaér, már nagyon éhes vagyok. Lementem a konyhába, és turkálni kezdtem a szekrényekben. Tudom, hogy eldugdossák a csokit előlem, mert folyton megeszem az összeset. Szerencsére kiderítettem, hogy hova. Találtam egy táblát, kicsomagoltam, és nekiálltam megenni.

-      Vacsora előtt csokit? El fogsz hízni! – nevetett rám Lena. Biztos rosszallta, hogy vacsora előtt eszek, ráadásul édességet.

-      Eddig sem híztam el – mondtam vigyorogva.

-      Csodálkozok is… Hihetetlen, hogy megtaláltad a dugi-csokit! Új rejtekhelyet kell keresnem nekik – motyogta maga elé, miközben összehúzott szemöldökkel gondolkodott az új rejtekhelyen.

-      Ugyan, anya, bárhova dugod, mindenhol megtalálom – és még egyet mosolyogtam anyu felé, majd az ujjammal a fejemre mutogattam. Erre ő sóhajtott egyet, aztán folytatta a vacsora elkészítését.

-      Tudom. Büszke vagyok rád, de szerintem nem a fejeddel találod meg a csokit, hanem az orroddal - mondta nevetve. Ezt szerettem Lena-ban. Hogy nem volt valami… komoly. Ahhoz képest, hogy orvos. Még csak nem is gyerekorvos, hanem felnőttekkel dolgozott, de még is ilyen kedves, és el lehet vele viccelődni. Ahogy ezen gondolkodtam, megszólalt a csengő.

-      Megjött apa! – örvendeztem és már szaladtam is nyitni az ajtót. Igen, nappal is bezártuk az ajtót, még ha otthon voltunk, akkor is. Hogy miért, azt nem tudom. – Szia!

-      Szia! A többiek merre vannak? – kérdezte, és egy puszit nyomott a homlokomra.

-      Anya vacsorát csinál, Amanda pedig játszik, szintén a konyhában.

-      Értem. Megnézhetem őket, vagy itt tartasz az ajtóban? – viccelődött, de én eléggé zavarban éreztem magam, amiért elfelejtettem ténylegesen beengedni a házba.

-      Öö… gyere beljebb, végül is otthon vagy – vagy mi.

- Akkor ezentúl nem kell éjszaka is bent maradnod? – kérdezte Lena, és látszott, hogy felcsillant a remény a szemében.

- Azt hiszem, hogy nem – felelt Brian, odalépett Lenához, és finoman megcsókolta.

- Ez fantasztikus! – mondta Lena, majd megölelte. Nagyon szeretik egymást… Vajon az igazi szüleim is így szerették egymást? Biztosan. Ezután megvacsoráztunk, aztán mindenki elvonult a szobájába. Miután lerakták Amandát aludni, átmentem a szülők szobájába. Bekopogtam, majd bementem.

- Zavarok? – kérdeztem kissé idegesen. Nagyon féltem, hogy rosszul sül el majd ez az egész.

- Dehogy kicsim, gyere csak! – felelték.

- Köszönöm. Szóval, azt mondtátok, hogy szeretnétek, ha egyetemre mennék. - Olyan rossz nekik hazudni.

- Igen, szeretnénk. Miért, drágám? Te nem szeretnél? – kérdezte Lena. Olyan ideges voltam, a gyomrom fel le ugrált.

- Dehogynem, szeretnék! Nem erről van szó. Csak… - sóhajtottam. - Hát, egy angliai egyetemről ösztöndíjat ajánlottak. És ha oda járnék, akkor nem kellene nektek annyit költeni erre az egészre. - Olyan önző vagyok - Eközben ők egymásra néztek, majd anya szólalt meg.

- Angliába? – kérdezte kissé elkeseredett arccal.

- Hát… Igen. A többi egyetemről nem ajánlottak ösztöndíjat, és én nem szeretném, hogyha ti tartanátok el huszon-akárhány éves koromig. - Hol tanultam meg így hazudni? Vicces.

- Kicsim, ha ez az, amit szeretnél, mi nem állunk az utadba – mondta Brian, és megsimogatta Lena kezét. – Mi mindenben támogatunk téged, amit csak szeretnél. Végül is, ez a szülők dolga, nem igaz? – mosolygott most már Lena is.

- Tényleg? – nem pont erre a válaszra számítottam, de be kell vallanom, nagyon örültem neki. Vagyis, inkább szomorú voltam. Látszott rajtuk, hogy nem akarják, hogy elmenjek. Viszont annak nagyon örültem, hogy talán van esélyem arra, hogy újra lássam a gyerekkori barátaimat. Vajon felismernek majd?

- Persze. Biztos vagyok benne, hogy tudsz vigyázni magadra. De meg kell ígérned, hogy egy héten legalább kétszer felhívsz, vagy írsz egy e-mailt! Rendben? – mondta Lena, és odahívott magához.

- Természetesen. Köszönöm szépen – Odasétáltam hozzájuk, és mindkettőjüket szorosan átöleltem. – Köszönöm. – Sírni tudtam volna, annyi érzés kavargott bennem.

- Nincs mit kicsim, megérdemled – mondták, és elengedtek. – Holnap megbeszélünk mindent részletesen, rendben?

- Rendben, köszönöm. Nagyon hálás vagyok. – Nyomtam még egy puszit mindkettőjük homlokára, és elindultam a szobámba. Ledőltem az ágyra, és ránéztem a képünkre. Elkapott a sírás. Részben az örömtől, részben a bűntudattól. Mennyivel könnyebb lenne, ha legalább írni tudnék nekik, vagy felhívni őket, hogy hamarosan újra láthatjuk egymást. És mi van akkor, hogyha nem akarnak engem látni? Ha teljesen megváltozott az életük, és abba én már nem illek bele? – Ezek a gondolatok hirtelen átvették az uralmat a fejem felett, és én iszonyúan megijedtem. Gyorsan elhessegettem ezeket a lehetőségeket, és elindultam zuhanyozni. Hosszan engedtem magamra a szinte forró vizet, ami teljesen megnyugtatott. Belebújtam egy pizsamának szolgáló pólóba, aztán bebújtam a takaróm alá. Alig vártam az utat, kíváncsisággal, izgatottsággal és félelemmel a lelkemben aludtam el.