Mivel számomra már elkezdődött a nyári szünet, ezért megengedhettem magamnak, hogy kicsit tovább aludjak a szokásosnál. Kilenc óra után kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, összefogtam a hajam, és lementem a földszintre. Brian és Lena a konyhában beszélgettek és egy-egy bögre gőzölgő tea volt előttük. Amanda a nappaliban játszott a babáival.

-      Jó reggelt! – köszöntöttem őket, odamentem a kis unokahúgomhoz, és egy puszit nyomtam a homlokára. Látszólag ő ennek nagyon örült, átölelte a nyakam, és ő is megpuszilt. Tündéri kislány volt. Odamentem a konyhapulthoz, elővettem a kedvenc bögrémet, töltöttem magamnak is teát, és leültem az asztalhoz.

-      Jó reggelt – köszöntöttek ők is. – Jól aludtál? – kérdezte Lena.

-      Úgy is mondhatjuk – feleltem, és belekortyoltam a teámba. – Kicsit álmosnak érzem magam.

-      Majd elmúlik, hidd el. Gondolkodtál az egyetemen? Nem gondoltad meg magad? – kezdte meg a kínos beszélgetést Lena. Hallatszott a hangjában egy kis remény, annak érdekében, hátha meggondolom magam és itt maradok.

-      Nem, nem gondoltam meg magam – feleltem habozva. – Anya, ha akarod, itt maradok veletek – mondtam. Tudtam, hogy úgysem kérne ilyet tőlem.

-      Nem, dehogy! Kicsim, mi támogatunk téged, tudod jól. Csak úgy aggódom érted – mondta lesütött szemekkel.

-      Bízzatok bennem, vigyázok magamra! Ígérem. Előbb-utóbb felnövök – mosolyogtam rájuk kedvesen. – Segítetek nekem? Kitölteni a papírokat, meg ilyenek. – Nem mintha ne tudtam volna egyedül, de jobbnak véltem bevonni őket is egy ilyen nagy dolog előkészületeibe.

Letöltöttem az e-mailben mellékelt jelentkezési lapot, kinyomtattuk, kitöltöttük. Az ösztöndíjhoz kapcsolódó papírt is kitöltöttük, de persze ezek már csak a papírmunka miatt kellettek, az már eldőlt, hogy a felvételt és az ösztöndíjat is elnyertem. Beraktuk őket egy borítékba, én pedig beraktam a táskámba. Az e-mailben azt írták, hogy személyesen is elég átadnom a papírokat, amikor beköltözöm a kollégiumba. Lenával vettünk az interneten egy csak Londonba szóló repülőjegyet, ami a következő napra szólt. Fogtunk két bőröndöt, és elkezdtük belepakolni a holmim, amit szerettem volna elvinni magammal. Ruhák, cipők, laptop, hasonlók. Két bőröndnyi ruhát és cuccot szedtem össze, és szépen a fal mellé támasztottam. A dolgaim nélkül olyan üres volt a szobám.

-      Hiányozni fogsz, Ash – mondta Lena, és megölelt.

-      Te is hiányozni fogsz nekem – feleltem, és szorosabbra fűztem az ölelésemet. Hat éve ők neveltek, rengeteg dolgot köszönhettem nekik, többek között azt az embert, aki vagyok. Miután elengedtük egymást, lementünk vacsorázni. Mindenki úgy tett, mintha semmi változás nem várna ránk, mintha ez is csak egy sima hétvégi vacsora lett volna együtt. Amandára néztem, a kis mosolygós arcára, és könnyek szöktek a szemembe. Nagyon nehéz lesz ott hagyni őt. Megettem a vacsorám, és mindenkitől elköszöntem éjszakára. Másnap reggel indultam. Az eddigi félelem most még hangosabban csengett a fejemben, a szívem hevesen lüktetett. Próbáltam elhessegetni a rossz és negatív gondolatokat a fejemből, de azok makacsul befészkelték magukat az elmém legmélyére. Nagy nehezen, de sikerült elaludnom.

 Másnap reggel, mikor felkeltem, a szüleim már mind ébren voltak, de Amanda még aludt. A reggeli kicsit szomorkás hangulatban zajlott, mindenkiben tudatosult, hogy ma búcsúzunk. Tudom, hogy nem örökre hagytam ott őket, mégis nehéz volt. Reggeli után kivittek a reptérre.

-      Hiányozni fogtok – mondtam, majd megöleltem mindenkit. Lena-t, Amanda-t, és Briant. Bűntudatom volt, de a szívem mégis hevesen kalapált az izgalomtól. Nem szerettem az ilyen kettős érzéseket.

-      Te is hiányozni fogsz, Ashley. - Lena megtörölgette a szemét, nagyon megviselte, hogy itt hagyom őket. Ezután átkarolták egymást Briannal, és magukhoz fogták a kis Amandát. Felkaptam, jól megölelgettem, aztán egy puszit nyomtam a homlokára, és visszaraktam a szülei mellé. Remélem boldog élete lesz.

-      Majd jövök látogatóba. Megígérem – mondtam, de már mennem kellett a gépre, úgyhogy utoljára megöleltem őket, és beszálltam a gépbe.

Mikor felértem az utastérbe, lehuppantam a helyemre, szerencsére ablak mellé ültem, így láthattam a lélegzetelállító látványt, amit hat éve kihagytam. De most nem akarom, most látni akarok mindent. Előszedtem az MP3 lejátszómat, és elindítottam rajta a kedvenc számomat. Így nem idegesített a srác, aki mellettem ült, és egész végig dumált, vagy morgott valamiért. Mikor kivettem a fülemből a fülhallgatót, hogy halljam, mi zajlik körülöttem, majdnem beleőrültem, tehát rögtön vissza is raktam. Az út elég hosszúnak tűnt, de valójában csak pár órát utaztunk. Mikor kiértem a reptérről, egy fura fickó jött oda hozzám.

-      Ashley? – szólított meg.

-      Ööö… Igen, én vagyok. – Bután éreztem magam, mert egy tök idegen fickónak bevallottam, hogy én vagyok, akit keres. Ez akár rosszul is elsülhetett volna, de nem így történt.

-      Á, remek! Gyere velem, elviszlek az egyetemre. – A férfi egy fekete taxi féleség felé indult el, és én mentem utána. Mikor beültünk, olyan furcsa érzésem támadt.

-      Nem találkoztunk már? – kérdeztem. A férfi nem válaszolt, csak mosolygott. Volt egy sanda gyanúm, hogy ez egy burkolt „de” akart lenni.

-      Az nem lehet… Jim? – kérdeztem álmélkodva. Pedig ő volt az, és igazából azon lepődtem meg, hogy nem ismertem fel először.

-      Talált, kislány, én vagyok! – Látszólag felettébb módon örült annak, hogy emlékszem rá.

-      Felcsaptál taxisnak? – heccelődtem, miközben halkan kuncogtam a saját viccemen.

-      Ne butáskodj… Az egyetemtől jöttem.

-      Már nem a Wammy’s House-ban dolgozol?

-      De-de… - Nagyon élvezte, hogy nem értek semmit ebből az egészből

-      Most akkor mi van? – A dolgok egyre jobban összekuszálódtak a fejemben, amíg össze nem állt a kép.

-      Hogy szólítsalak? Ashleynek?

-      Nem, Ninának – Hat éve nem szólított így senki… épp ideje lesz.

-      Ha-ha-ha… Emlékszek, kisebb korodban nem is voltál hajlandó elfogadni a Ninát. Most pedig ennyire ragaszkodsz hozzá?

-      Igen – ragaszkodtam hozzá, ahogy az emlékeimhez is. – Jim, kérdezhetek valamit?

-      Csak nyugodtan, Nina.

-      Mire fel ez a nagy titkolózás? Már minden világos, szóval nem kell köntörfalazni. Ti küldtétek az ösztöndíjas e-mailt, ugye? A Wammy’s House-ból jött…

-      Igen, így van. Az árvaházból nyomon követtük a tanulmányaidat az éveken keresztül, és ösztöndíjat küldtünk neked, hogy a mi egyetemünkre járj.

-      A Wammy’s-nak van egyeteme? – ez a rész viszont meglepett. Mármint, hogy saját egyeteme van.

-      Aha. Nagyon úgy fest, nemde? - Jim hihetetlen életvidám férfi volt. Egyfolytában jár a szája. Viszont, ha a Wammy’s-nak van egyeteme, talán mások is járnak ide.

-      Ömm… És kik járnak még ide? – kérdeztem. Próbáltam nem túl átlátszó lenni, de gondolom ez lényegtelen volt, és talán Jim nem is volt tisztában azzal, hogy nekem kik voltak a barátaim annak idején.

-      Hát, akiket te ismersz… Az Matt és Near. – Matt és Near? Csak ő hiányzik… De miért pont Ő?

-      VÁÓ! Akkor találkozhatok velük ugye? – kérdeztem lelkesen. Végül is, az egyik legjobb barátom itt lesz velem. Viszont a másik… Ekkor a nyakamban lógó rózsafüzérre pillantottam. Ez nem fair. – Mikor érünk oda?

-      Hamarosan – felelte, és rám mosolygott a tükörben.

-      Alig várom. – Ezután nem beszélgettünk, csak üres tekintettel kibámultam az ablakon, miközben a keresztemet markolásztam. Igen, hat éven keresztül minden nap rajtam volt. Reménykedve, hogy egyszer viszont láthatom azt, akitől kaptam. De persze, csak őt nem láthatom. Körülbelül húsz perc múlva értünk oda az egyetemre, és egy ismerős arc várt a kapuban.