-      Maaaatt! – kiáltottam, és már szaladtam is hozzá.

-      Nina! Úgy hiányoztál! – A nyakába ugrottam, ő megpördített, és én jó erősen megöleltem.

-      Annyira, de annyira, de annyira hiányoztál! – majdnem sírtam a szavakat. Tényleg, hihetetlen érzés volt, hogy újra ott állt előttem.

-      Nehogy elsírd magad itt nekem, mert akkor én is sírni fogok! – nevetett. Matt nagyon sokat változott. Magasabb volt, mint én, a hangja is megváltozott, sokkal férfiasabb lett. A testalkata is megerősödött kicsit, de a vörös haja még ugyanolyan hosszú volt. Csíkos felső volt rajta és farmernadrág. Nagy, barna szemeivel egyenesen rám bámult.

-      Dilis vagy! – Olyan jól éreztem magam, újra itt.

-      Gyere, segítek bevinni a cuccaidat – mondta, felemelte a két bőröndömet, és elindultunk befelé a hatalmas épületbe.

Felsétáltunk két lépcsőn, és egy nagyon ismerős helyen találtam magamat. Jobban belegondolva, még az a lépcsőforduló is hasonlított… Az emelet olyan volt, mint a régi lakhelyünkhöz vezető folyosó. Ugyanolyan fal, ugyanolyan elrendezésű szobák.

-      Ez a te szobád – mutatott Matt egy ajtóra, amin egy papíron nagy „NINA” felirat ékeskedett. Kinyitottam neki az ajtót, hogy kényelmesen be tudja cipelni a bőröndjeimet. Lerakta őket a földre, majd a csípőjére tette a kezét. – Hát, ez lenne az. Tetszik? – kérdezte.

-      Nagyon – feleltem elbűvölve. Tényleg nagyon hasonlított a régi szobámra, csak kicsit tágasabb volt. Belestem a fürdőszobámba is, nagyon tetszett. A zuhanyon kívül kád is volt. Kinyitottam a bőröndöket, és amiben a ruháim voltak, azokat elkezdtem bepakolni a szekrénybe. A kütyüs táskámra mutattam, és odaszóltam Mattnek, aki mosolyogva nézett rám.

-      Segítesz?

-      Naná – felelte, és óvatosan kiemelte a laptopomat a bőröndömből, és az asztalomra rakta. – Menő gép – mondta, és felnyitotta.

-      Igen, ha már így megkérdezted, megnézheted – kuncogtam, miközben a ruháimat rakosgattam a szekrénybe.

-      Bocsi, csak nagyon tetszik. Egész jó – az utolsó szavakat csak magának motyogta, miközben a gép teljesítményét vizsgálgatta.

-      Örülök, ha elnyerte a tetszésedet. Úgy tűnik, ezt a bőröndöt is én pakolom ki, igaz? – kérdeztem, és felé fordultam. Ő hátrafordult a széken, és megvakarta a fejét, a másik kezével a szék támláján támaszkodott.

-      Upsz, bocsi.

-      Semmi baj. Hiányoztál, Matt – mondtam, és leültem az ágyra.

-      Te is hiányoztál, Nina. Rossz volt, miután elmentél. Nem igazán volt ugyanaz, ha érted, mire gondolok – mondta, és megfordult a széken.

-      Úgy fájt, hogy itt kellett hagynom titeket. Ti voltatok az egyetlen barátaim.

-      El sem tudod képzelni, milyen érzés volt, amikor aznap reggel nem nyitottál ajtót… - a mondat végén elhalkult a hangja, és félrenézett. – Szörnyű érzés elveszíteni az egyik legjobb barátod.

-      Tudom – feleltem. – De most már itt vagyok, nem igaz? – mosolyogtam. Úgy kerülgettük Mello témáját, mint macska a forró kását. Megelégeltem ezt, és rákérdeztem.

-      Mello miért nincs itt? – a kérdésre felkapta a fejét, maga elé bámult, és megvakarta a fejét. Úgy tűnt, ez számára sem szép emlék.

-      Tudod… Mello nagyon nehezen viselte, hogy elmentél. Talán nem telt el úgy nap, hogy ne említett volna meg. Amint lehetett, elment az árvaházból, és azt mondta, meg fog keresni téged. Azóta nem hallottam felőle, amióta kitette innen a lábát. – Végig lehajtott fejjel mesélt, a kezével játszott. Nem volt elég, hogy én elmentem, még Mello is itt hagyta őt.

-      Matt, annyira sajnálom.

-      Én is sajnálom, Nina. Elég nehéz volt feldolgozni, hogy mindkettőtöket elveszítettelek. Miután egyedül maradtam, néha beszélgettem Nearrel, néha még mostanában is. Elég furcsa, de ha akar, tud kedves lenni. Néha túl objektív és nyers, olyankor fel tudnám pofozni – nevetett. - De amúgy egész jól megvagyok, jó ez a hely. Mint a többi egyetemen, elég lazára lehet venni a dolgokat, és egy csomó szabadidőm is van, amikor kijárhatok a városba.

-      Kimehetsz a városba? – csodálkoztam, leplezetlen örömmel a hangomban.

-      Miért, mit gondoltál, hogy itt is zárják az ajtót? – nevetett. Felálltam és elraktam az üres bőröndjeimet. – Éhes vagyok. Nincs kedved enni valamit? Valahol a városban.

-      Még ide sem értél, már kószálnál? – kérdezte mosolyogva. – Egy percet kérek, hozom a pénztárcám.

-      Addig én átöltözöm! Ne gyere be! – mondtam, megvártam amíg kiment, becsuktam az ajtót utána, és ellenőriztem a kulcslyukat. Sehol senki, így hát ledobtam a felsőm és a nadrágom, és belebújtam egy másikba. A hajamat megfésültem, beleugrottam a bakancsomba, fogtam a pénztárcám és elindultam kifelé. Matt már az ajtó előtt várt.

-      Remélem nem lestél – mosolyogtam.

-      Soha – felelte, és elindultunk le a lépcsőn. – Szép hosszú a hajad – mondta, miközben zsebretett kézzel sétált mellettem.

-      Köszönöm – feleltem, és megszokásból, vagy talán kicsit szégyellősségből végigsimítottam a hajam. Sosem fogadtam jól a bókokat.

-      Mit szeretnél enni? – kérdezte. Igazából a tipikus angol kaják elég szárazak, de van itt minden, olasz, kínai, gyorskaja, amit csak akarsz.

-      Együnk egy pizzát, mit szólsz?

-      Felőlem ehetünk pizzát – felelte. – Akkor most forduljunk arra. Abba az irányba van egy jó olasz étterem, nagyon jó pizzájuk van.

-      Úgy tűnik, tényleg rengeteg időd volt kitapasztalni ezeket, nemde? – mosolyogtam. Furcsa volt, nem lehetett letörölni a vigyort az arcomról.

-      Tudod, hat év hosszú idő – mondta, és megállt. Biccentett a fejével, jelezve, hogy megérkeztünk. Kinyitotta nekem az ajtót, és odasétáltunk a pulthoz. Rendeltünk két pizzát, aztán leültünk az egyik asztalhoz. Egy ideig csak ültünk, túl sok mesélnivalónk volt ahhoz, hogy csak úgy szimplán nekilássunk.

-      Jó életed volt Amerikában? – kérdezte Matt, miközben egy fogpiszkálóval szöszmötölt.

-      Az volt – feleltem, és nem tudtam, mit mesélhetnék. Nem tudtam, hogy érdekelnék-e a sztorik arról, hogy mennyit piszkáltak az általános iskolában, hogy milyen filmeket néztünk meg a barátnőimmel gimnáziumban, vagy, hogy született egy unokahúgom. Kicsit megrémisztett a magas, felnőtt, majdnem húsz éves Matt. Semmit sem tudtam róla.

-      Nina, barátok vagyunk, nem igaz? – kérdezte barátságos hangon. – Szeretnék minél többet tudni azokról az időkről is, amikor nem voltál velünk. – Mintha csak a fejemben olvasott volna.

-      Igazából, nem tudom, hol kezdhetném. Nagyon sokáig rosszul viseltem, hogy nem voltatok ott nekem. Nem igazán voltak barátaim. – Elmeséltem neki mindent az általános iskolai évekről, a sok piszkálásról, a családomról, a jegyeimről, a tanulásról, az unokahúgomról és az eszement tervemről, amivel meg akartam találni őket, és végül is bevált. Matt egyszer sem szólt közbe, végig figyelmesen hallgatott. A beszédem közben a pizzánkat is kihozták, és ezért egy ideig evés közben meséltem tovább. Amikor a történet végére értem, egy sóhajjal nyugtáztam.

-      Hát, ennyi – mondtam, és a kezeimet az ölembe raktam. Matt pizzája teljesen elfogyott, az enyémnek még majdnem a fele megvolt. Ő csak engem nézett, én pedig teljesen zavarban voltam.

-      Nem hiszem el, hogy piszkáltak téged az iskolában. Hiszen okos, intelligens, tehetséges és csinos vagy. Az osztálytársaid biztos vakok voltak.

-      Kedves, hogy ezt mondod. Kéred a pizzám maradékát? – kérdeztem, és felé toltam a tányért.

-      El fogok hízni miattad – kuncogott, de végül elvette.

-      És veled mi történt, amíg nem voltam itt? – ezúttal rajtam volt a sor, hogy hallgassak, és rajta, hogy meséljen. Két harapás közt belekezdett a mondanivalójába.

-      Hát, miután elmentél, pár hónapig belengte a hangulatunkat a hiányod. Az idő kezdte elhalványítani a fájdalmat, de sosem lett ugyanolyan, mint előtte. A napjainkat ugyanúgy tengettük, mint addig. Órákra jártunk, délután semmittevéssel vagy esetemben videojátékok társaságában töltöttem. Mello is elkísért, sokszor játszottunk együtt. Ahogy telt az idő és idősebbek lettünk, az árvaházban egyre inkább kihangsúlyozódott a verseny fontossága. Számomra ez még akkor sem volt fontos, Mellót viszont egyre jobban bosszantotta, hogy hiába dolgozott annyit, nem lehetett első. Nem hagyott fel a próbálkozással, amíg ott lakott. Amikor gimnáziumi éveink végére értünk, azaz két éve, ő összepakolt, és elment innen. Talán felhagyott ezzel az L utódja őrülettel, és normális életet él valahol. Azt mondta, megkeres téged, de ezek szerint nem talált meg.  Én maradtam, nekem tetszik itt. Ahogy idősebb lettem, egész sok barátom lett, sokak szerint elég helyes vagyok – kuncogott. – Hiányoztál, Nina.

-      Te is nekem, Matt.

A pizzánk elfogyott, szóval fizettünk, és elindultunk visszafelé. Délután négy óra körül járhattunk, a szél hűvösen fújt, rajtam pedig rövidnadrág volt. Kicsit fáztam, szóval siettünk. Hihetetlen volt az egyik legjobb barátommal sétálni a világ egyik legszebb városában.