Reggel az ébresztőórámra keltem fel, felöltöztem, fésülködtem, és elindultam reggelizni, ezúttal a kollégium ebédlőjébe. Fogtam magamnak egy tálcát, ráraktam egy almát, meg választottam valami guszta szendvicset, és leültem egyedül reggelizni. Lassan ettem, közben a körülöttem nyüzsgő diákokat figyeltem. Sok lány annyira más volt, mint én. Beképzeltek, önteltek. Látszott azon, ahogy végiglibbentek az ebédlőn a tökéletesen belőtt frizurájukkal, meg a műkörmeikkel. Látszólag ez elég sok fiúnak tetszett. Kíváncsi voltam, Mattnek volt-e már dolga ilyen lánnyal. Elmajszoltam a szendvicset és az almát, aztán felmentem a szobámba fogat mosni, és elindultam órára. Hátul kerestem magamnak helyet, elővettem a füzetem, és firkálni kezdtem bele. Persze végig figyeltem, miről beszél a tanár, de így legalább le is kötöttem magam. Miután vége lett, visszasétáltam a kollégiumhoz, és bekopogtam Matt szobájába. Elsőre senki nem nyitott ajtót, de másodszori kopogás után mozgást hallottam.

- Jövök! – felelte. Halk neszezés és mocorgás hallatszott, aztán kinyitotta az ajtót.

- Jó reggelt, álomszuszék – köszöntöttem. Úgy tűnt, még csak most ébredt fel, mert a haja össze-vissza állt.

- Neked is. Gyere be, bocsi a rendetlenségért. – Idilli káosz volt. Az ágy bevetetlen, ruhák a földön, könyvek és füzetek az asztalon a laptop mellett.

- Semmi vész – mondtam, és leültem egy szabad székre. – Kérhetek valamit?

- Akármit – mondta, és megigazította az ágyát, aztán ráült. Beletúrt a hajába, és rám nézett. Nagyon álmosnak tűnt.

- Segítesz nekem munkát keresni?

- Természetesen, állok rendelkezésedre. Átmehetünk a te szobádba? Ha nem gond. Legközelebb, ha meglátogatsz, ígérem, rend lesz.

- Persze, menjünk. Semmi probléma – feleltem mosolyogva, és felálltam a székről.

- Csak húzok egy másik felsőt, és már mehetünk is, oké?

- Akkor kint megvárlak – mondtam.

- Ne viccelj, nem kell kimenned, nem vagyok lány – nevetett. Elfordult, ledobta a felsőjét, kivett a szekrényből egy másikat, és felhúzta. Én ezt teljesen elpirulva néztem végig. – Mehetünk. – Kisétáltunk a szobájából, át az enyémbe. Ledobtam a táskám, fogtam a laptopomat, leültem vele az ágyra, és az ölembe raktam. Mattnek jeleztem, hogy üljön mellém. Ő kicsit szégyellősen távolabb ült tőlem, ezért én kicsit arrébb csúsztam, hogy mindketten lássuk a gépet.

- Milyen munkára gondoltál? – kérdezte, miközben mosolyogva engem nézett. Szerettem, amikor így nézett. Mintha elvarázsoltam volna.

- Valami eladóra, vagy pincérre gondoltam. Ilyesmi – válaszoltam, és megnyitottam a böngészőt a gépen. Matt bepötyögött valamit a keresőbe, ami kidobott egy állásközvetítő oldalt. Nézegettük a munkákat, volt egy csomó alkalmi munka, és jegyszedő a moziban kaliberű munkák. Találtunk néhány pincéri melót, de mindhez kértek tapasztalatot, ami nekem nem volt. Aztán találtunk egy eladói munkát, egy édességboltban.

- Ez tetszik – csillant fel a szemem. Matt aranyosan mosolygott rám.

- Sejtettem, hogy tetszeni fog. Aztán nehogy megdézsmáld az összes terméket – nevetett. Elővettem a telefonomat és felhívtam őket, nagyon izgultam. A harmadik kicsengés után fel is vették. Megbeszéltünk egy időpontot aznap öt órára, és elköszöntünk.

- Fel vagyok véve! – lelkendeztem, és megöleltem Mattet, aki viszonozta az ölelésemet. – Köszönöm a segítséget. Nélküled nem ment volna – hálálkodtam. Ezután beszélgettünk még egy kicsit, aztán Mattnek órára kellett mennie, én elmentem ebédelni. Egyedül ettem most is, hosszan elgondolkodva. Volt időm, nem kellett sietnem sehová. Szépen lassan felsétáltam a szobámba, olvastam egy kicsit, aztán én is elindultam órára. Amikor egyedül voltam, akkor tűnt fel igazán, hogy Matt az egyetlen barátom, és iszonyú unalmas minden, amikor ő nincs velem. Az órának négykor lett vége, így éppen annyi időm volt, hogy lezuhanyozzak és valami komolyabb, első munkanapra alkalmas ruhát húzzak. Felkaptam a táskámat, bezártam a szobám ajtaját, és hagytam Mattnek egy üzenetet, hogy próbanapra mentem, este jövök haza.

Amikor odaértem, illedelmesen köszöntem, határozottan fogtam kezet, a lehető legjobb benyomást próbáltam tenni, bár nem egy világmegváltó munkára jelentkeztem, ezeket mégis fontosnak tartottam. Az édességbolt egy hatalmas cukorfelhő volt, tele mindenféle jóval, ami csak szem-szájnak ingere. Az eladóknak egy halvány rózsaszín pólót kellett viselni, és egy névtáblát, amin a nevünk és egy aranyos süti volt. A kikötésük az volt, hogy a hajamat mindenképpen a lehető legjobban fogjam össze, nehogy belepottyanjon valamibe. Végighallgattam az eligazítást, figyelmesen bólogattam mindenre. A fizetés nem volt egetrengető, de pont elég volt arra, hogy kiegészítse azt, amit kapok anyuéktól és  egy kicsit az egyetemtől is. Áthúztam a pólómat, a hajamat laza kontyba kötöttem, és felraktam a kis névtáblámat, amire szép betűkkel írtam rá, hogy Nina.

 Az elején nagyon izgultam, néha a visszajárót is alig tudtam odaadni, annyira remegett a kezem, de nagyjából fél óra után belejöttem. Nyolcig volt nyitva a kis üzlet, tehát három órát kellett ottmaradnom. Nagyjából a második óra után furcsa dolog történt. Egy kapucnis alak jött be a boltba. Udvariasan köszöntem neki, de nem reagált rá semmit, el is könyveltem magamban, hogy mekkora bunkó, és ráadásul a kapucniját sem veszi le, pedig bent van. Az is megfordult a fejemben, hogy rabló. Na de ki akarna pont egy édességboltot kirabolni? Igazából teljes kontrasztja volt a sok színes csomagolópapírnak és cukorkának. Mire ezt megállapítottam, már ott is állt előttem a pultnál, az arcából semmit sem lehetett látni. Elém rakott hét tábla csokit. A csokikat méregettem, amikor valami nagyon fura dolog szúrt nekem szemet. A fiú nyakában lógott valami. Nem nyaklánc volt… hanem egy rózsafüzér. Ugyanolyan, mint az enyém. A szívem hevesen kezdett dobogni, és gyorsabban vettem a levegőt. Lehetetlen – gondoltam. – Ez biztos csak valami véletlen, Nina. Nem lehet ő. Ez csak egy véletlen – győzködtem magam, valami mégis motoszkált bennem, ott belül. Talán a remény.

-      4.40 lesz, ha mást nem parancsol – dadogtam, mire ő elém rakott 4.50-et, és kisétált a boltból. Csendben bámultam magam elé, és hang nélkül motyogtam, csak tátogtam a „lehetetlen” szót. Megráztam a fejem, így próbáltam elűzni a zavaró gondolatot. Ha ő lett volna, beszélt volna velem. Ez a mogorva fazon egy szót sem szólt. Már csak fél óra és mehetek haza – gondoltam.

A fél órát kedvesen és nyugodtan dolgoztam végig, ahogy a furcsa vendég előtt is tettem. Ilyen dolgok miatt nem szúrhatom el ezt az állást. A főnök is kedves, a környék is szép. A hely is egészen pofás. Miután lejárt a munkaidőm, visszahúztam a felsőmet és most már a dzsekimet is, hiszen besötétedett, és a levegő is lehűlt.

-      Nagyon szépen dolgozott, kedvesem! Nagyon meg vagyok elégedve önnel. A beosztását még megtárgyaljuk telefonon, rendben? Most menjen és pihenje ki magát!

-      Köszönöm szépen, elmondhatatlanul hálás vagyok! A legközelebbi viszont látásra! – mondtam, és kisétáltam a boltból.

 Ahogy kinyitottam az ajtót, a bejárat felett lógó csengő megütődött, és halk hangot hallatott. Az utcán hűvös volt a levegő, és már az utcák lámpái világítottak. Nem örültem, hogy egyedül kell hazamennem, féltem a sötétben mászkálni. Már épp azon gondolkodtam, hogy felhívom Mattet, amikor megpillantottam egy fura alakot a félhomályban. Kapucni volt rajta, a kezei a zsebében voltak. A bolt melletti épület falának támaszkodott. Féltem tőle, de abba az irányba kellett mennem. Úgy döntöttem, bátor leszek és gyorsan elsietek előtte, nem nézek felé, a járdát bámulom. Tökéletes haditervnek tűnt, bár valószínűleg nem védett volna meg semmitől, és minden épeszű ember inkább hatalmas kerülővel ment volna haza. Ahogy mereven a járdát bámulva elsétáltam az alak előtt, ő utánam fordult, és megragadta a kezemet. Én reflexből visszafordultam, és rángatni kezdtem a kezem.

-      Engedj el! – mondtam, mire az ismeretlen levette a kapucniját, és már nem is volt olyan ismeretlen. Ő volt az. A szőke tincsei kibuktak a kapucni alól, az arcát, és rajta ezt az ismeretlen kifejezést megvilágították az utcák lámpái, a kék szeme megcsillant a fényben. Ezer közül is felismerném ezeket a szemeket. Ő volt az. Elengedtem az izmaimat, mire ő finoman odahúzott magához és átkarolt. Viszonoztam az ölelését, és úgy éreztem, már nem ebben a világban létezem. Az új világ ez  a meleg ölelés volt, az egyik legjobb barátom ölelése – Melloé.

-      Nagyon hiányoztál – motyogtam.

-      Akárcsak te. El sem tudod képzelni – felelte, és felemelte az arcomat, hogy mélyen a szemembe nézhessen. A tekintete olyan más lett. Egy számomra ismeretlen érzés lengte be az arckifejezését, ezzel a szemét is.

-      Hol voltál? – kérdeztem. Annyi kérdésem lett volna.

-      Hát, mikor hol. Meg akartalak keresni, de mire esélyem lett volna rá, arra gondoltam, hogy már lehet hogy túlléptél rajtunk, és nem vagy kíváncsi rám.

-      Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rátok. Miért nem szóltál Mattnek, hogy itt vagy? Hiányoztál neki.

-      Nem mertem úgy visszamenni, hogy nem vagy ott mellettem. Rossz lett volna a tudat, hogy feleslegesen hagytam ott a legjobb barátomat. De már itt vagy… Elviselhetetlen volt a hiányod.

-      A tiétek is. El sem tudod képzelni. Van kedved eljönni Matthez?

-      Nem tudom, kicsit aggódom. De téged mindenképpen elkísérlek hazáig, ki tudja milyen alakok mászkálnak errefelé.

-      Hát igen, kapucnival rejtegetik az arcukat és csak úgy megragadják a lányok kezét. Micsoda világot élünk! – mosolyogtam, és Mello arcára is kiült a mosoly. Hazáig kísért, közben mindenféle dologról beszélgettünk, de főleg rólam. Róla nem tudtam meg semmit, rejtély maradt a számomra. Amikor az egyetem kapujához értünk, Mello megtorpant és habozott. Talán ugyanaz járt a fejében, mint nekem. Milyen életünk lett volna, ha mindannyian itt élünk az elmúlt hat évben?

-      Szólok Mattnek, rendben? Várj meg itt, meg akarom lepni – mondtam és boldogan rámosolyogtam. Alig vártam, hogy újra lássák egymást. Talán minden olyan lesz, mint régen? Úgy siettem Matt szobájába, ahogy csak tudtam. Bekopogtam az ajtón, mire Matt kissé kócosan, melegítőben nyitott ajtót. Annyira édes volt!

-      Matt, nagy hírem van! Kérlek, gyere le velem!

-      Mi az, Nina? Nagyon izgatottnak tűnsz – mosolygott. Megfogtam a kezét és magam után húztam. Talán egy kissé túlságosan is siettem, mert néha alig tudta tartani velem a lépést. Amikor leértünk a kapuhoz, egy pillanatra megrémültem. Nem láttam őt sehol.

-      Szóval, mi az, Nina? Nincs itt semmi.

-      Hogy… hogyhogy nincs? Hol van? – vadul néztem körbe, de sehol sem láttam. Kiült a kétségbeesés az arcomra, amikor magunk mögül meghallottam a hangját. Be kell valljam, meglepett.

Hello – mondta halkan, és felénk jött. Megállt Mattel szemben, és újra ott álltunk mi hárman. Mello, Matt és én.