A mozis este után a napok nyugodtan, különösen nyugodtan teltek. Órákra jártunk, szórakoztunk, úgy tűnik, semmi nyoma a feszültségnek, amit aznap éreztem. Talán beképzeltem magamnak, végül is nem volt kizárt. Mindez így ment egészen egy pénteki napig. Az idő gyönyörű volt, a tavasz meleg szellőjét hozta magával, és a fák is kibontották a virágaikat. Éppen az ágyamon ültem a kedvenc könyvemmel, az ablakom nyitva volt, hogy  közben halljam a békés nyüzsgést odakintről, amikor kopogást hallottam.

-      Jövök! – szóltam, majd a könyvet az éjjeliszekrényemre raktam, és kinyitottam az ajtót. Mello volt az.

-      Hello, Nina – köszöntött széles mosollyal.

-      Hé, megleptél. Gyere be – mondtam, és betessékeltem Mellót a szobámba. Még sosem látogatott meg itt, mindig mi mentünk ki a városba. – Téged mi szél hozott erre?

-      Gondoltam, megleplek. Erre jártam, és arra gondoltam, talán örülsz – mosolygott. Tudta, hogy örülök neki.

-      Hát, sikerült. És most? – Leültem az ágyamra és a hátamat a falnak nyomtam, kellemesen hűvös volt.

-      Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahová, ketten. Ha van kedved, persze. – Az íróasztalomnál ült, nem tűnt idegesnek, vagy feszültnek. Hátradőlt a támlán, a keze az asztalon játszott egy ceruzával, a lábait pedig lazán keresztbevetette. Elbűvölő volt.

-      Persze, hogy van. Mire gondoltál?

-      Park? Ilyen szép időben vétek lenne itthon maradni.

-      Benne vagyok. Negyed óra és kész leszek, oké? – feleltem, és már a szekrényemnél is teremtem. Kikaptam belőle néhány ruhát, és a fürdőszobába vettem az irányt. Belebújtam a kedvenc farmeromba, húztam egy sima piros felsőt, amire később ráhúztam a farmerdzsekim. Megfésültem a hajam és összecopfoztam. Szemügyre vettem magam a tükörben, és megállapítottam, hogy egy sétálós délutánhoz tökéletes a szerelésem. Visszamentem a szobámba, és elégedetten mosolyogtam.

-      Indulhatunk.

-      Helyes – bólintott Mello, lassan felállt a székről, és kinyitotta nekem az ajtót. Én bezártam magam után, és már úton is voltunk a legközelebbi parkba.

Séta közben mindenféléről csevegtünk, nevetgéltünk. Már majdnem a parknál voltunk, amikor kiszúrtam egy kis kávézót.

-      Van egy ötletem, gyere utánam – mondtam, és nagyon meg voltam elégedve a saját, egyszerű kis ötletemmel. Bementünk a kávézóba, ami belülről még meghittebb volt, mint odakintről. Sötétbarna fa burkolat a falakon, felette pedig bézs festék, a falak tele mindenféle képekkel, az egyik oldalon pedig egy nagy tükör volt. A bútorok szintén fából voltak, és zöld anyaggal borították őket, amitől nagyon puhának és kényelmesnek látszottak.

-      Mi a nagy ötlet? – hallatszott a kérdés cinikusan közvetlen a hátam mögül.

-      Szeretnék inni egy kávét, és úgy döntöttem, veszek neked egyet. De mivel nem tudom, milyet szeretsz, vagy egyáltalán szereted-e, ezért ez nekem kihívás, érted? – Halk kuncogás volt a válasza a kérdésemre, mire egy kicsit bután éreztem magam.

-      Akkor neked én veszek – mondta. – Így igazságos. – Nem ellenkeztem, csak bólintottam. Tényleg így volt igazságos, és majd megölt a kíváncsiság, szerinte milyen kávét iszom. Állítólag az elmond néhány dolgot a személyiségünkről. Csendben vártuk ki a sorunkat, megrendeltük a kávénkat és kimentünk a boltból, vissza a friss levegőre.

-      Csere – mondtam gyorsan, és alig vártam, hogy megkóstolja, mit vettem neki. Nem forró csoki volt, hanem kávé, viszont rengeteg csoki volt benne, és még a tejszínhab tetején is csoki öntet volt. Csak reméltem, hogy ilyen formában is szereti, nem csak táblában. Ahogy kicseréltük a poharainkat, a kezeink épp, hogy találkoztak, de ettől az apró érintéstől is végigfutott valami a gerincemen. Elvettem a poharam, és óvatosan megkóstoltam. Elég nagy meglepetés ért.

-      Ez… eper? – kérdeztem hitetlenkedve.

-      Bizony. Jegeskávé, sok tejjel és eperöntettel a tetején. Tudom, hogy imádod az epret – mondta, és habozott egy kicsit. – Ugye jól tudom?

-      Abszolút – feleltem, széles mosollyal az arcomon. Biccentettem, hogy kóstolja meg az övét. Finoman kortyolt bele, nehogy megégesse a száját. Látszólag ízlett neki, mert széles mosoly terült el az arcán.

-      Csoki. A gyengém – mosolygott. Tudta, hogy tudom. Valószínűleg elég egyértelmű volt, mit választok neki, de örültem, hogy rátapintottam.

Ezek után a megállapítások után továbbmentünk a park irányába. Nem voltunk messze, tényleg csak pár perc séta volt az út. Amikor odaértünk, letelepedtünk egy fa alá.

-      Tényleg vétek lett volna otthon maradni – mondtam, és hanyatt feküdtem a fűben, és néztem, ahogy fújja a lombokat a szellő.

-      Tudtam, hogy tetszeni fog – felelte, és lefeküdt mellém.

-      Hát, ismersz – kuncogtam. Olyan békés volt ott feküdni a fűben, és nem gondolni semmire.

-      Jól érzed magad itt? Angliában? – kérdezte, és felém fordult.

-      Nem is érezhetném magam jobban – feleltem teljesen őszintén. – Hiszen minden teljesült, amiért eljöttem otthonról. Megtaláltalak titeket, és jól érezzük magunkat. A suli is szuper, elvégre Wammy’s. És maga a hely is, szeretek itt lenni. Bár egy kicsit hiányzik Los Angeles. Főleg a tenger… - elhallgattam, mert elnyomott néhány emlék, ahogy a nevelőszüleimmel sétálunk a parton, és a lábujjaim közt érzem a homokot. Szép volt.

-      Min gondolkodsz? Csendes lettél.

-      Csak a tengeren. Egyszer látnod kellene – mondtam, és én is felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek. Hihetetlenül kék szeme volt, kékebb, mint az ég azon a tavaszi napon.

-      Egyszer talán így lesz – mosolygott vissza, és megfogott egy kósza tincset a hajamból. Nem zavart, és nem is hozott zavarba. Nyugodt voltam, és ő is megnyugtatott. Lehunytam a szemem, és átadtam magam ennek az érzésnek. Hallgattam a madarakat, a fű susogását, Mello légzését. Azt hiszem elszundíthattam, mert Mello hangjára riadtam fel.

-      Nina, azt hiszem jobb, ha megyünk – mondta kissé aggódóan. Felnéztem, és láttam, mire gondol. Az ég már nem volt kék, sokkal inkább szürke – borús felhők vették át az uralmat. Esni fog. Gyorsan felkeltem a földről, leporoltam a nadrágom, és már úton is voltunk hazafelé, amikor egyszer csak leszakadt az ég. Heves, ellentmondást nem tűrő tavaszi zápor volt. Mello behúzott egy fa alá, és közel hajolt hozzám, hogy halljam, amit mond. Éreztem a leheletét a fülemen, és ebbe beleborzongtam.

-      Nem úgy tűnik, hogy mostanában el fog állni, és nem maradhatunk ez alatt a fa alatt örökre, főleg, hogy szinte semmit nem véd.

-      És? – kérdeztem vissza. Ennyi információval én is rendelkeztem. A ruháim már majdnem teljesen átáztak, igazából már mindegy volt, hogy ott maradunk-e, vagy nem.

-      Itt lakok, nagyjából egy utcára innen – mondta óvatosan, én pedig csak figyeltem. – Ne érts félre. Csak úgy kisebb az esélye annak, hogy megfázunk.

-      Oké, indulás – mondtam, és biccentettem neki, hogy mutassa az utat. Megfogta a kezem, és elindultunk.

Nagyjából félúton járhattunk, amikor egy zebránál meg kellett állnunk, mert a lámpa pirosat mutatott. Várnunk kellett, de az eső még mindig szakadt. A hajam csurom vizesen hullott a vállamra, beterítve szinte az egész hátamat. Az összes ruhám csurom víz volt, akárcsak Melloé. Ahogy ott álltunk, megszorította a kezem, mire én felkaptam a fejem, és a szemébe néztem. Széles mosoly ült az arcán, és ez engem is arra késztetett, hogy hasonlóan tegyek. Egy ideig a tekintete az arcomat fürkészte, aztán kicsit közelebb húzott magához. A szabad kezével kisimított néhány ázott hajtincset az arcomból, és a keze megpihent a nyakam felső részén.

Lassan közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt. A csókja óvatos volt, épp, hogy hozzáért az ajkamhoz. Az, hogy meglepett, nem kifejezés. De nem haboztam sokáig, valami belül arra ösztönzött, hogy viszonozzam a csókját. Nem tudom, meddig állhattunk ott az esőben, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és nem akartam, hogy valaha is vége legyen. Úgy éreztem magam, mint Csipkerózsika, aki egy csóktól ébredt fel. Mello húzódott el először, és mélyen a szemembe nézett, az arckifejezésében valami ismeretlent véltem felfedezni. Talán ugyanazt érezte, amit én.

-      Menjünk, a végén még megfázol – mondta, és elindultunk. Talán öt perc sem kellett, és a lakásánál voltunk. Egy átlagos téglaépület volt, több lakással. Mello a második emeleten lakott, az ajtón nem volt se né, se szám.

A lakás meglepően rendezett volt, kivéve egy kupac könyvet és jegyzetet. Annak a jelei voltak, hogy valaki lakik itt. A színek egyszerűek voltak, akárcsak a bútorok. A konyha pici volt, és csak egy derékig érő fal választotta el a kinevezett nappalitól. Emellett egy kis fürdőszoba és egy szintén kicsi hálószoba tartozott. Olyan volt, mint egy kuckó. Egy Mello-kuckó.

-      Hozok egy törölközőt a hajadra, rendben?

-      Köszönöm – feleltem, amint az ajtóban álltam. Nem mertem megmozdulni, nem akartam, hogy csurom víz legyen miattam minden. Nem szerettem gondot okozni.

-      Tessék, remélem jó lesz. És… - kezdett bele a mondandójába habozva – adok néhány másik ruhát ezek helyett, oké?

-      Azt megköszönném – feleltem kissé elpirulva.

A hajam köré tekertem a törölközőt, és ledobtam a cipőmet az ajtóban. Elvettem Mellótól a nekem szánt ruhákat, és a kis fürdőszoba felé vettem az irányt. Levettem a csurom vizes ruháimat, és felvettem egy szürke szabadidőnadrágot és egy túlméretezett pólót. A hajam szárazra töröltem, amennyire csak tudtam, és copfba fogtam. A nedves ruháimat kiterítettem a fürdőben, és úgy éreztem, most már viszonylag szalonképes vagyok ahhoz, hogy Mello elé lépjek. Addigra már ő is átöltözött, hozzám hasonlóan szabadidőbe és pólóba. A kanapén ült, és biccentett, hogy üljek mellé, szóval így tettem, ő pedig óvatosan a vállam köré rakta a karjait, és rám mosolygott.

-      Látom, még mindig hordod az ajándékom.

-      Persze, hogy hordom – válaszoltam, kissé „kikérem magamnak” hangnemben. – Egy nap sem vettem le. Nagyon szeretem ezt a füzért.

-      Ezt örömmel hallom. És tudod mit? – kérdezte, és közelebb hajolt hozzám, szinte már suttogva folytatta. – Én pedig azt szeretem, akinek adtam. – Ahogy ezt kimondta, a szemei csillogtak az örömtől, ahogy várta a reakciómat. Könnyek szöktek a szemembe, máig sem tudom megmagyarázni, mitől. Az arcomon széles mosoly terült el, és újra megcsókoltam. Olyan voltam, mint Csipkerózsika. Egy csók kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szeretem Mellót.